40. Megszűnt a világ

- Nem…szeretsz? –estek le kezeim erőtlenül.

- Nem. –fordította el a fejét.

- Nem hiszek neked. Ez nem lehet. Szeretned kell! –daráltam.

- Nem Jiyong. Fogadd el a tényt, hogy nem szeretlek. Túl sokáig voltál abban a hitben, hogy mindent megkaphatsz a világon. De ez nem így van! –kiabált.

Nem tudtam mit mondani, csak ledermedve álltam előtte. Teljesen összetörtem belülről.

- Ez ennyi volt. Keress magadnak egy olyan lányt, aki ezt elhiszi. Szia Jiyong. –mondta halkan, miközben könnyek folytak a szeméből. Lassan elindult mellettem, majd mikor utána akartam menni, már csak azt láttam, hogy elfut a folyosón. Egy darabig álltam egy helyben.

- Kate –mondtam erőtlenül és utána rohantam. Láttam beszállni egy kocsiba, de nem tudtam megállítani. Még rám nézett egyszer, mielőtt beült volna. A nevét ordítottam és csak szedtem a lábaimat. Valamit tátogott a szájával, amiből azt vettem ki, hogy sajnálom.

- Kate, várj! Nem mehetsz el! –ordítottam, ahogyan a torkomon kifért.

Sírtam, nagyon sírtam. Néztem, ahogyan a kocsi elmegy, én pedig ott állok tehetetlenül. Utána sötétség következett. A következő képem, hogy az ágyamban fekszek. Rosszul éreztem magamat, nagyon rosszul. Lassan megjelentek a fiúk is.

- Végre felébredtél. Hogy vagy? –kérdezte óvatosan Taeyang, majd szépen leültek körém.

- Mi történt? –kérdeztem rekedten.

- Összeestél, miután elment. Aztán idehoztunk, egy fél napot átaludtál. –mesélték.

- Akarsz róla beszélni? –kérdezte lassan Seungri.

- Nem. –vágtam rá- Ne haragudjatok, de még nem.

- Megértjük tesó. Mi mindig itt leszünk, ha szükséged lenne valakire.

- Köszönöm fiúk.

- Kell valami? Vagy hagyjunk magadra?

- Szeretnék egyedül lenni, ha nem gond. –dőltem hátra.

- Nem, persze. –mentek ki egyesével.

Egy ideig csak a plafont néztem. Könnycseppek folytak végig az arcomon. Miért hagyott itt? Miért? Mindennél jobban szerettem. Életem szerelme volt és tudom, hogy ő is szeret engem. Szeret. Ha nem szeretne, nem sírt volna.

Nehezen aludtam vissza. Este volt mikor felkeltem. A fiúk már nem voltak itt, csak Tabi aludt az egyik szobában. Gondolom nem akartak egyedül hagyni. Hálás voltam nekik. De ezt minden tagért megtettük volna. Mindig ott voltunk, ha valamelyikünk hullámvölgybe került. Kimentem a teraszra és elszívtam egy cigit. Sokáig kint voltam. Visszaballagtam a szobába, feltettem a fülhallgatómat és hangosan hallgattam a zenét.

Egy hónap telt azóta, hogy elhagyott az angyalom. Szörnyű állapotban voltam.

Dolgoztam megállás nélkül, sokszor hajtottam magamat összeesésig. Ma este is ilyen állapotba kerültem haza. Egyből a szobámba mentem és ledobtam magamat az ágyamra. Azt vettem észre, hogy egy ismerős alak jelent meg az ajtóban.

- Ez nem mehet így tovább, ugye tudod? –kérdezte tőlem. Leült mellém az ágyra.

- Nem tudok mit tenni. –sóhajtottam.

- Mondd el Jiyong. Ki kell adnod magadból. Mondd el mi bánt!

- Nem értem az egészet. Mindennél jobban szerettem őt. Nem bírom ki nélküle. Savként martak a szavai. Fájtak a szavak, amiket nekem mondott. Hiába mondta, hogy ő már nem szeret engem. Nem hiszem el. Tudom, hogy szeret. Miért hagyott itt? Miért? –jött ki belőlem minden. Ordítottam, ahogyan dőltek belőlem a szavak. Megkönnyebbülés volt kimondani az érzelmeimet. Könnyek csordultak a szemembe.

- Nem tudom, miért csinálta ezt. Szerintem is szeret még téged. –mondta halkan.

- Tudom. Szeretnie kell. De akkor miért ment el?

- Nem tudom haver. –rázta a fejét.

- Elhiszem, hogy fájt neki, amit okoztam. De nem én csináltam. Sosem csaltam volna meg. Szeretem. Fáj, hogy nem hisz nekem. Fáj, hogy rosszat gondol rólam. –estem rá az ágyamra.

- Jiyong tönkre teszed magadat. El kell engedned őt. Felejtsd el!

- Nem, sosem fogom elfelejteni. Nem is tudom. Senki más nem kell nekem. Lefektethetek minden csajt a bárokban, de egyik sem kell. Nekem ő kell, vissza kell szereznem!

- De már nem lehet. Elment. Lehet, hogy sosem jön vissza.

- De visszafog. Ebben biztos vagyok.

- Tudod, hogy mindig melletted leszek. De kérlek mozdulj ki, vagy ne hajtsd ennyire túl magadat. –tette vállamra a kezét.

- Köszönöm Tabi. –sóhajtottam.

Újabb egy hónap telt el. Az állapotom javulatlan volt. Magamba roskadva hagytam hátra heteket. Csak dolgoztam, dalokat írtam, stúdiómban éjszakáztam.

Semmit nem hallottam felőle. A személyes dolgai még a lakásunkon voltak. Minden nap megnéztem őket. Minden nap eszembe jutottak az élmények vele. Mikor beköltözött, mikor együtt fürödtünk, hogy velem volt. Próbáltam elfelejteni ezeket a dolgokat, de nem ment. Egyszer mentem el a fiúkkal inni, lefektettem egy lányt, de semmi. Azt hittem segíteni fog, de csak rontott. Semmi és senki nem pótolhatja az én angyalomat. Többször volt, hogy teljesen leittam magamat. Az italba és a cigibe fojtottam bánatomat, a magányt.

Soha nem éreztem még ennyire egyedül magamat. Mindennap vele álmodtam, minden percben ő járt az eszemben.

Két hét telt el. Késő este van. A táncteremben gyakorlok, levezetem az idegességemet. Senki sincsen a cégnél csak én és a hangos zene.

Úgy egy órát aludtam, ettem pár falatot. Így mentem be reggel a próbára.

Három órája táncolunk, szörnyen nézek ki. Bár így érzem magamat is. A fiúk egyfolytában azt mondják, hogy álljak le, pihenjek, de én nem hallgatok rájuk.

Elindultam a tükör felé ingadozva. Hirtelen a lábaim felmondták a szolgálatot és összeestem. Még hallottam az ijedt hangokat, majd teljesen megszűnt a világ.