41. Végre otthon

Mikor kinyitottam a szememet egy fehér környezet fogadott, sok aggódó arccal. Nem tudtam, hol vagyok, hogy kerültem ide, mi történik velem.

- Hyung. Hallasz minket? –kérdezte lágyan maknae. Mind a négyen az ágy körül álltak, ahol feküdtem. Fájt a fejem, a végtagjaim. Üresnek éreztem magamat. Mintha nem lenne erőm.

- Hol vagyok? –kérdeztem suttogva.

- Kórházban. Összeestél az egyik próbán és a mentősök idehoztak. –magyarázta Tae.

- Mióta vagyok itt?

- Három napja. Eddig aludtál, aztán pedig direkt kómában tartottak, hogy jobban tudj pihenni. Mi az utolsó emléked? –kérdezte Daesung.

- Hogy a táncteremben vagyunk. Összeesek a földön és ennyi. –emlékeztem vissza.

- Az orvosok azt mondták túlhajtottad magad és lelki gondok miatt is reagált így a szervezeted. Mondtam neked, hogy pihenj! –aggodalmaskodott Tabi.

- Tudom, ne haragudjatok.

- Most a legfontosabb, hogy felépülj. Ami el fog tartani egy darabig.

- Meddig kell itt lennem? –kérdeztem ferdén.

- Legalább egy hét. Lehet, hogy hamarabb kiengednek, de nem dolgozhatsz egy ideig.

A fiúk bent voltak még egy kicsit, majd hazamentek, mert fáradtak voltak. Gondolkoztam egy kicsit még, majd visszaaludtam.

Két nap múlva jó barátom, Tabi jött be látogatóba. Már sokkal jobban voltam, szerettem volna hazamenni. Otthon is tudok pihenni.

- Szia tesó, sokkal jobban nézel ki. –jött be.

- Köszi. Bár ez a hely kikészít, már haza akarok menni. –ültem fel az ágyban.

- Beszélek, majd az orvosokkal. De az biztos, hogy nem engedlek egy darabig a cég közelébe.

- Tudom, de legalább a saját lakásomban lehetnék. –sóhajtottam.

Ekkor jött meg az orvos pár nővérrel. Kérdőn néztem rájuk, hogy mondjanak valamit. 

- Jó napot. –köszöntem illedelmesen.

- Jó napot. Hogy van a beteg? –kérdezte vidáman az orvos. 

- Jól, sokkal jobban. –mondtam határozottan. Megnézte a papírokat, vizsgálgatott valamit.

- Rendben. Ha megígéri, hogy otthon pihen még pár napot, akkor hazamehet.

- Ez komoly? –derültem fel.

- Igen, de pihennie kell még! –mondta határozottan.

- Majd én figyelek rá. –szólalt meg Tabi. Beszéltünk még az orvossal, majd kimentek. Összeszedtem a cuccaimat és Top hazavitt.

Egy napja fekszek otthon. Sokkal jobb itt, mint a kórházban. Már tök jól vagyok, csak erőm nincsen. Elég gyenge vagyok még, az ájulásom miatt.

Egyik délután épp a TV-t néztem, miközben Tabival beszéltem telefonon.

- Haver, ő nem fog visszajönni….várj csöngettek –el is indultam az ajtó felé- ő maga mondta, hogy nem szeret engem….ennyi volt –nyomtam ki szomorúan. Kinyitottam az ajtót és a telefon majdnem kiesett a kezemből.  

- K-kate? –mondtam elhaló hangon. Tágra nyílt szemekkel néztem rá.

- Szia Jiyong. –köszönt halkan.

- T-te itt….

- Tabi elmondta mi történt. Hallottam, hogy kórházban voltál, így azonnal iderepültem. Örülök, hogy jobban vagy. –mosolyodott el halványan.

- Azért jöttél vissza, mert kórházba kerültem? –kérdeztem nehezen.

- Aggódtam érted és látni akartam, hogy biztosan rendben vagy. –magyarázta.

- Nem kellett volna, ezért idejönnöd.

- De igen. Nézd, én annyira sajnálom az egészet. Hülye voltam, hogy akkora hazugságot vágtam a fejedhez. Nem akartam, komolyan.

- Várj! Hazugságok?

- Igen. Szerinted komolyan gondoltam azokat? –bólintottam egyet- Ji, ne tudd meg mennyire fájt nekem, hogy azokat kellett mondanom.

- Miért kellett?

- Mert haragudtam rád. El akartam menni egy időre. De miután láttam az arcodat, hogy mennyire összetörtél, úgy gondoltam neked jobb lesz nélkülem. –halkult el.

- Kate nekem csak melletted jó. Nagyon fájtak, amiket mondtál. És én sajnálom, hogy megbántottalak. De egyből kirúgtam azt a csajt.

- Amúgy honnan veszed, hogy nem szeretlek? –kérdezte a szemembe nézve.

- Te mondtad. –válaszoltam szomorúan.

- Jiyong az is hazugság volt. Azért mondtam, hogy felejts el. Szerettelek, ahogyan most is és ahogyan ezután is foglak. –mondta lágyan.

Több sem kellett, derekánál fogva rántottam magamhoz és erősen az ajkaira tapadtam.